View article

A családformák magyarországi változásait az utóbbi ötven, de még inkább a legutolsó húsz évben gazdag demográfiai és szociológiai irodalom dokumentálta (lásd pl. Pongrácz–S. Molnár–Dobossy 2001; Pongrácz–Spéder 2003; Spéder 2005; Utasi Ágnes 2003). A házasság a szemünk előtt vált a magyar társadalomban egyedüliként elfogadott,„normális” párkapcsolati formából az egyik, habár továbbra is a legfontosabb formává. A nagy többség a házasság nélküli együttélést még két évtizeddel ezelőtt is csak mint bizonyos kényszerek következményét fogadta el (elsősorban a megözvegyültek jól felfogott anyagi érdeke jöhetett itt szóba), illetve valamiféle rendezetlenségként, kimondva kimondatlanul „lumpen” életmódként értelmezte. A korai házasságkötés a szabványos életút eleme volt, ezt motiválták az anyagi érdekek, de a társadalom normarendszere is. Az 1970-es évek egyetlen női hetilapja, a Nők Lapja újságírója, Sulyok Katalin százával kapta a segítségkérő leveleket, amikor rovatot indított, majd köteteket adott ki „Úgy szeretnék férjhez menni!” és „Úgy szeretnék megnősülni!” címmel (Sulyok 1978; 1981). Cseh-Szombathy László az 1970-es évek végén megjelentetett családszociológiai munkájában (Cseh-Szombathy 1978) úgy fogalmaz, hogy a korábbi időszakhoz képest valamelyest elfogadóbb lett a társadalmi közeg a házasság nélkül együtt élőkkel szemben, amennyiben inkább csak „pletyka” formájában marasztalja el az érintetteket. Noha az élettársi kapcsolatban élők a hetvenes években elenyésző kisebbséget alkottak, a szerző már ebben a tanulmányában utal arra, hogy ez a párkapcsolati forma vélhetőleg …